Seholsziget

Valami nagyon nyomta a hátát. Ahogy megmozdult éles fájdalmat érzett minden porcikájában. Pislogni próbált de a nap pengeként hatolt kinyitott szemébe, ezért gyorsan eltakarta kezével. Mi történt vele? Csak arra emlékezett, hogy egész éjjel menekült. Lassan tisztulni kezdett a feje és megijesztette ami eszébe jutott. Nem törődve az éles fénnyel megint kinyitotta szemét és riadtan körbe nézett. Egy óriási hegy lábánál feküdt, a kiálló sziklák okozták hátában a fájdalmat. Lassan megpróbált felülni de szédült, és hányingere volt. Egyik bocskorát elhagyta, másik is cafatokban lógott lábán. Végigsimított haján, keze száraz levelekbe, apró gallyakba akadt. Próbálta kiszedni azokat de még a fejbőre is fájt hát abbahagyta.

A földről felvett letört faágra támaszkodva megpróbált lábra állni.

Ahogy tisztult a feje, félelme egyre erősödött. El kellene bújnia de a közelben sem barlangot sem nagyobb bozótot nem látott, így egy nagyobb szikla mellé húzódott. Muszáj erőt gyűjtenie, mert különben nem bír tovább menni.

Az előző este ugyanolyan volt mint addig bármelyik. A barlangban ült, mellette elnyújtózva jóllakottan feküdt barátja és pótanyja, a hatalmas barnamedve. Piszkálgatta a tüzet, ami már jócskán leégett, de gondolta kierőszakol belőle még egy kis meleget. Ősz volt és estére nagyon lehűlt a levegő. Vidáman kotorászott egy jókora bottal, közben a hatalmas mennyiségű sültgesztenyére gondolt, amit este belakmározott. Még dúdolt is magában.

Különös párost alkottak a medvével. Egy szőke kamaszlány és egy hatalmas vadállat. Nem emlékezett az első találkozásukra, neki már természetes volt hogy a medve mellett él, az látta el hosszú időn keresztül ennivalóval. Ahogy nagyobb lett, már együtt mentek élelmet keresni. Nyáron még volt remény hogy mindennap friss gyümölcsből lakomázzanak de a tél nehéz volt. Ráadásul a medve olyankor rengeteget aludt, így sokszor egyedül kellett ellátnia magát. Szerencsére mindenféle fa és bokor volt arrafelé és valami különös ösztönnel mindig tudta melyik részük fogyasztható. Eltett belőlük télre is, valóságos kis éléskamrát alakítva ki az egyik távolabbi zugban. Sok mindenre nem emlékezett gyerekkorából, de bizonyos dolgok egyértelműek voltak számára. Ilyen volt a tűzcsiholás is. Hosszú időbe telt amíg a medvét hozzászoktatta a tűz közelségéhez, és egy idő után már nem ordított és vicsorgott vadul ugrálva az öreglány, hanem tisztes távolban leheveredve kicsit gyanakodva, de félelem nélkül viselte el a látványt.

Ahogy önfeledten dúdolgatott egyszer csak valami szokatlan neszre figyelt fel. Pár pillanattal később két kutya rontott be veszettül csaholva, kintről pedig emberi beszéd hallatszott.

Megijedt. A medve felugrott és a támadó kutyákat próbálta megfékezni. Egyre közelebbről hallatszott az emberi hang. Már régen nem hallott ilyet. Egyáltalán hallott valamikor?  Ő maga sokszor énekelgetett és beszélt a medvéhez, az meg mintha értette volna, nézett rá hatalmas meleg barna szemeivel.

A lány érdekes izgalmat érzett gyomrában, nem is emlékezett találkozott-e valaha a fajtájával. Most azonban nem foglalkozhatott ezzel, mert a kutyák félelmetesen ugatva próbáltak a medvéhez közelebb kerülni. Hátrálni kezdett, abban bízott ha azok akiknek a hangját hallotta ideérnek és megfékezik a kutyákat. Nem így történt. Két rongyos alak rontott be véres vigyorral az arcán. Nem hogy visszaparancsolták volna a kutyákat, hanem biztatták őket, majd két hatalmas dörrenés hallatszott és a medve egyszerűen eldőlt. Egy pillanatra találkozott a tekintetük de aztán örökre lecsukódott hatalmas barna szeme. A lány most ijedt meg igazán. Szeretett volna beszélni ezekkel az emberekkel, de rájött ha nem menekül ő is ugyanúgy jár majd mint a medve.

Óvatosan előbújt ügyelve, hogy ne csapjon zajt de ahogy kifelé araszolgatott az egyik kutya felfigyelt rá és elkezdett vadul csaholni. A férfiak felé fordultak majd felmérték a helyzetet. A medve halott, most a lányt kell elkapni. Régóta meséltek a faluban egy lányról és egy vadállatról akiket néha együtt láttak az erdőben vagy éppen a pataknál de soha nem  hitték hogy tényleg igaz lenne. Egy vadállat és egy gyerek. Kizárt.

Egyik borgőzös délután fogadásból elindultak megkeresni ezt a fura párost. Pár órányi erőltetett séta után füstöt és pislákoló fényt vettek észre, majd a kutyák teljesen elvesztve fejüket rontottak be a barlangba.

Jó kis pénz üti a markukat, gondolták, és az sem érdekelte őket élve vagy halva viszik el a zsákmányt, hiszen miféle szerzet lehet az aki egy állattal él együtt. Lehet hogy nem is ember, hanem valami másféle. Lesz csodálkozás ha hazaérnek!

Gyorsan a lány után eredtek hát.

Szerencsétlen pára kétségbeesetten menekült. Hallotta maga mögött az üldözői csörtetését. Ő maga jól ismerte a terepet és eleinte könnyedén vette az akadályokat, majd eleredt az eső. A kutyák elveszthették a nyomát, mert egy idő után már csak saját zihálását és az eső hangját hallotta. Valamikor éjfél után fáradtan, félájultan összerogyott és csak reggel ébredt fel iszonyú fájdalmakkal testében amit az esések és a neki csapó ágak okoztak.

Nem tudta mi tévő legyen. A barlangba nem mehet vissza, hiszen a medve halott és lehet hogy ott várják azok az emberek. Ilyen távolra még sohasem merészkedett. Ha el is csatangoltak néha a medve soha nem engedte, hogy messzire menjen, addig rángatta a karját, míg vissza nem fordult.

Ahogy kezdte felfogni a történteket éles fájdalomkén hasított szívébe a felismerés, egyetlen barátja, védelmezője halott! Hangos zokogásban tört ki. Ahogy sírt, egyszer csak érdekes és ismerős hangot hallott. Valaki gyönyörűséges dallamot dúdolt. Könnyeit gyorsan letörölte, hátha meglátja azt akitől a hang származik de tévedett. A hang egyre erősebb lett és már tudta honnan jön. Elindult a hegy felé. A szíve úgy kalapált hogy majdnem kiugrott a helyéről. A sziklához érve a dúdolás abbamaradt.

Csalódottan indult vissza a rejtekébe, amikor észrevette hogy valami megcsillan a hegy oldalán egy faágon. Odakapta a fejét. Egy fényes, átlátszó kristály lógott egy bőrszíjon. Ahogy jobban megnézte látta hogy a közepében mintha egy gyöngyszem lenne. A csiszolatlan ásvány szárny formájú ezüst foglalatban volt. Ahogy a nap felé tartotta a megcsillanó fény arcára vetült. Ez érdekes és nagyon kellemes érzéssel töltötte el. Egyszerre visszatért bátorsága, végtelen erőt érzett és nem értette miért de tudta mit kell tennie. Elindult hát a hegy lábától  és fel sem tűnt neki hogy ugyanazt a dalt kezdte dúdolni amit az előbb hallott. Messziről egy halk sóhaj hallatszott és egy hófehér madár repült fel a szikláról, majd a lányt megelőzve eltűnt az ég türkizében.

Egész nap gyalogolt, mégsem érzett fáradtságot. Elért egy nagy házhoz, amelynek hatalmas kertje volt amit kőből és vasból készült magas kerítés vett körül. Hangokat hallott. Nem tudta miért de vitte a lába, egyre befelé a kapun, majd megállt. Három csodálkozó szempár meredt rá, majd ájultan összerogyott.

Amikor magához tért, egy kutya nyalogatta a kezét. Ijedten ugrott fel, hiszen egyszer látott eddig kutyát de annak tragikus vége lett. Az állat meglepődött ezen a reakción de továbbra is farkát csóválva barátságosan nézett a lányra. Az lassan megnyugodott és megsimogatta a fejét.

Akkor lépett be egy asszony az istálló ajtaján.

- Na végre hogy felébredtél! Két napja alszol Te mihaszna! Mi a neved?

A lány meg sem tudott szólalni. Beszél. Hozzá beszél egy ember! Legszívesebben a nő nyakába ugrott volna de annak hangja és főlényes testtartása önkéntelenül is óvatosságra intette.

- A nevem Szilajla. - mondta. Ő csodálkozott most a legjobban. Van neve? Ezt eddig miért nem tudta? Hirtelen azt érezte hogy valami forró tárgy ér mellkasához. Ijedten odakapott és keze a kristályhoz ért amit a sziklánál talált. A nő észrevette a mozdulatot, már nyúlt is hogy megnézze mit rejteget a lány a kezében.

- Ezt meg honnan loptad te kis béka? – kérdezte és már vette volna le a lány nyakáról. A szíj azonban túl rövid volt nem sikerült leakasztani.

- Hozzatok valami kés félét! – kiáltott a mellette álló két lánynak akik unottan indultak a ház felé. Az asszony akárhogy próbálta az éles pengével elvágni a bőrt sehogyan sem sikerült.

Mérgesen ledobta a kést és ezer kérdést zúdított a lányra. Az csak állt, még mindig nem tért magához. Fantasztikus érzés volt hogy van neve! Tudta hogy félnie kellene, de egyáltalán nem érzett ilyesmit. Erősnek és védettnek hitte magát. Van neve!

Telt az idő. A harcias némber a birtok úrnője volt és kegyesen befogadta szolgálónak. Fizetséget persze nem kapott csak kosztot és kvártélyt.

Szilajla örömmel szolgált, boldog volt hogy emberek között lehet és tudta a két gonosz férfi itt nem találja meg. Ahogy nőtt, egyre szebb lány lett. Az asszony és két lánya irigykedve néztek rá. Kicsit hegyes és elálló füle volt, minden más tökéletesen szép volt rajta. Az asszony látta, hogy ezerszer szebb a lányainál, ezért megparancsolta neki hogy korommal kenje be az arcát és a haját csak így jöhet ki hajnalban az istállóból ahol éjszakánként meghúzta magát.

Az állatok közelsége biztonságot és szeretetet ébresztett benne, emlékeztették régi oltalmazójára. Mindegyik állattal úgy bánt mintha a legjobb barátja lenne és azok hálásan dörzsölték hozzá orrukat, a kutyák boldogan nyalogatták kezét, miközben a lány önfeledten sikongatott a csiklandó érzéstől.

Tizennyolc éves lett. Ő ezt nem tudta de érdekes érzés, egyfajta várakozás lett úrrá rajta. Minden reggel hevesen dobogó szívvel ébredt és tudta közeleg a nap. De milyen nap?

Néhanapján ha az úrnő és a lányai elmentek otthonról elszökött a házból. Nem messze egy gyönyörű  tó volt, annak partján üldögélt sokszor és dúdolta azt a dallamot amit a sziklánál hallott mikor a láncot találta.

Egyik ilyen délután arra lett figyelmes, hogy egy lovas közeledik felé. Eszébe jutott hogy kormos az arca hát gyorsan megmosakodott. Haja kendővel volt bekötve, hogy reggelente ne kelljen azt is korommal bekennie. Lekapta gyorsan a fejéről  és várt hogy a lovas közelebb érjen.

Fiatal férfi ült a nyeregben. Barna haja válláig ért, szeme kék, magas homloka és széles válla volt.

Ahogy meglátta a lányt leugrott a lóról. A lány reszketve állt fel. Soha nem találkozott még idegen férfival csak a birtok munkásaival, meg a vendégeket látta olykor de azokat is csak messziről. Fura melegség járta át. Legszívesebben megérintette volna a fiú arcát.

Hirtelen megint az ismerős dallam hangzott fel és mintha a fiú is meghallotta volna, abba az irányba fordult ahonnan a hang vélhetőleg jött, de rögtön visszakapta fejét, mert nem tudott betelni a lány szépségével. Derékig érő aranyszőke haja, türkizkék szeme, halovány szinte átlátszó bőre teljesen megbabonázta. Koszos kopott ruháját észre se vette. A lány elpirult, ismeretlen érzés lett úrrá rajta. Szíve kalapált és olyan boldogságot érzett amilyet még soha. Akkor jutott eszébe, hogy ő nem találkozhat senkivel, megtiltotta az úrnő. Olyan hirtelen kezdett el futni, hogy a fiú meglepetésében a földre huppant. Ott ült és megbabonázva nézett a lány felé. Egy pillanat alatt halálosan szerelmes lett, pedig neki már jó ideje kiszemelt menyasszonya volt. Az apja megöli ha ezt megtudja. Annak a családnak az elsőszülött lánya a jegyese, ahol Szilajla szolgált. Rém ronda az a szegény pára, de ez eddig nem érdekelte csak a pénzt látta maga előtt amit a házassággal hoz. A fiú hanyatt feküdt a fűben és ábrándozva nézegette a felhőket. Még soha nem látta ilyen szépnek az eget. Igazából jó ideje semmit nem látott szépnek. De most, buta vigyorral az arcán feküdt és az sem érdekelte hogy közben eleredt az eső. Később lóra pattant, meg kell találnia a lányt. Szidta is magát miért nem indult azonnal utána, de biztos volt benne hogy sikerrel jár. Csak őt akarta! Semmi mást nem akart már. Se pénzt se gazdagságot, csak a lány szemébe nézni és megsimítani aranyló haját. Mielőtt keresésére indult volna, hazament, hogy száraz ruhát vehessen magára. A szolgálók nem értették mi történt a fiúval. Az még akkor is vigyorgott, mikor apja szidni kezdte szétázott ruhája miatt és olyan bárgyú képpel ment be a házba, hogy komolyan aggódni kezdtek állapotát illetően. Azt hitték meghibbant.

A lány hazáig szaladt. Ijedtében a kendőt a tóparton felejtette és amikor a birtok munkásai meglátták fényes hajzuhatagát és gyönyörű arcát, megdöbbenve és csodálattal néztek össze.

A lány az istállóba futott és gyorsan bekente magát korommal, haját pedig rongyos kendőbe rejtette.

Hetek teltek el de a fiú nem tudta kiverni a fejéből a lányt. Bárkitől is kérdezősködött senki nem ismert még hasonló teremtést sem. Biztos álmodott gondolta egy idő után. Az apja egyre idegesebben kérdezgette mikorra akarja kitűzni a menyegzőt. Úgy tett mintha feladta volna a keresést és a két család megegyezett az időpontban.

Fülébe jutott a csodaszép lány híre az úrasszonynak is.  Megijedt, mi lesz ha a fiú rájön, ez a koszos kis senki az a lány akit égre földre keres. Akkor visszamondja az esküvőt. Egyre kevésbé tudta elviselni Szilajlát, és valami megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába a lányt látva. A nyakláncot senki nem tudta levenni a nyakáról ez is egyfajta misztikumot teremtett körülötte. Egyfolytában azon gondolkodott, hogy mielőbb meg kell szabadulnia tőle.

Eldöntötte hogy megöleti. A lánynak azt mondta hogy el kell vigyen eladni pár  tehenet, mert a lagzi miatt pénzre van szükség. Megbeszélte egy csavargóval hogy az kirabolja és leszúrja a lányt és az állatok ára lesz a fizetség gaztettéért.

A lány eleinte csodálkozott miért őt küldik hiszen addig a férfi szolgák jártak vásározni de nem szólhatott semmit. Elmagyarázták neki merre induljon, és mivel kitaposott út vitt a városig azt mondták hogy el sem tévesztheti az irányt. Egy napi járásra volt a vásártér. Elindult hát.

Félúton járhatott amikor megesküdött volna hogy megint hallja az ismerős dallamot, de szétnézett és most sem látott sehol senkit. Pár perccel később egy koldusasszony karján csecsemővel, és szoknyájába kapaszkodó két gyerekkel állta útját.  

- Szánja meg a szegény gyerekeimet! Napok óta alig ettek, a férjem meghalt. Éhen veszünk ha nem ad egy kis pénzt! –  Pénze nem lévén, azon gondolkodott az a falat kenyér ami nála van, meddig lenne ennek az asszonynak és a gyerekeknek és rájött semeddig. Hiszen ő is majd éhen hal és még félnapnyira van a város. Elgondolkodott és odaadta az egyik tehenet. Majd a másik kettőt drágábban adja, fel sem tűnik majd az asszonyának. Így is tett. A szegény nő még akkor is hálálkodott, amikor már jó messze elhagyta őket.

Ahogy tovább ment, nemsokára egy másik asszony jött vele szembe. Akkor is hallani vélte az ismerős dallamot, de nem is volt ideje ezen elgondolkodni, mert az már rá is kezdett.

- Hallgass meg gyermekem, az Isten áldjon meg! Börtönben van a férjem azt mondják ellopott két tehenet. Ha visszaszolgáltatjuk a jószágokat talán kiengedik, de ha nem holnap bitóra kerül a szerencsétlen. Öt gyerekem van. Könyörgök, segíts rajtunk. Az Isten téged is megsegít! Nem lopott az én jó uram semmit, de sehogy sem tudjuk bizonyítani! Nagyon kérlek...

.A lány nem tudta mitévő legyen. Ha odaadja a két tehenet, az úrnője megöli, ha nem akkor ennek a szerencsétlennek hal meg a férje, aztán lassan ő is a gyerekeivel. Kicsit gondolkodott, aztán úgy döntött odaadja a két állatot. Az asszonynak még a könnye is eleredt ahogy hálálkodott.

Na most mihez kezdjen. Se tehene, se senkije. A birtokra vissza nem mehet, máshol pedig senkit nem ismer. Eszébe jutott hogy a tó partján volt életében eddig a legboldogabb. Ott valahogy másnak érezte magát. Aztán meg ott látta meg a fiút is aki annyira tetszett neki. Gondolt egyet és elindult visszafelé a tóhoz.

A bérgyilkos várhatta a vásárban. A lány nem is sejtette mitől menekült meg.

Lábai szinte repítették. Olyan érzése volt mintha végre hazafelé menne. Szaladtak mellette a fák és pár óra alatta tó partján találta magát. Lemosta a kormot az arcáról ledobta szakadt kendőjét, és csendben üldögélt a parton. Ahogy nézte a vizet, néha olyan érzése volt mintha a tó közepe fölött egy-két méterrel valami megvillanna. Hol egy fa hol egy szikla tűnt fel, majd gyorsan elillant. Égetni kezdte bőrét a kristály medál. Kivette rongyos ruhája alól, felemelte és a nap felé tartotta. A látvány megbénította. Ahogy átnézett rajta észrevette hogy a tó felett varázslatos sziget rajzolódik ki. Zöld fákkal és hatalmas hegyekkel. A víz felett lebegett. Majdnem elájult. Kiesett kezéből a lánc. Megdörzsölte szemét, újra odanézett de semmit nem látott. Felkapta a medált, átnézett rajta, a sziget ott volt. A tó partjáról aprócska híd vezetett a szigetre, mely felfüggesztés vagy támaszték nélkül lebegett a víz felett. Öreg fakorlátját buja zöld növény fonta át. A lány nem hitt a szemének. Már majdnem sírni kezdett izgalmában amikor az ismerős dallam csendült fel a sziget felől. Önkéntelen mozdulattal állt fel és még magához sem tért, már a hídon lépkedett. Szíve majd kiugrott, hol az alatta lévő vizet kémlelte hol a sziget hihetetlen látványát. Vissza sem nézett. Nem láthatta azt az alakot aki utána leskelődik és aki ámulva nézi ahogy a lány a tó felett lépked.

A fiú azóta nem tudott nyugodtan aludni hogy meglátta a lányt. Végzetesen szerelmes lett. Tudta hogy az egész élete megváltozik de már semmi más nem érdekelte. Egyetlen célja volt csak, megtalálni azt a tüneményt.

Pár évvel korábban vesztette el az édesanyját. Neki ő volt a mindene. Apja szigorát csak anyja végtelen és feltétel nélküli szeretete tudta elviselhetővé tenni. Apja varázsló volt és az évek folyamán egyre gonoszabb és gonoszabb lett. Anyja is ismert bűbájt de amikor megszületett egyetlen gyermeke, csak neki szentelte az idejét. A férfi megérezte a felesége gyengeségét, ellenszenvét a rontó varázslatokkal szemben és a remény hogy majd ketten hatalmas erőre tesznek szert, szertefoszlott. Elkezdte felesége tudását magába szippantani. Lassan nem tudta megállítani csillapíthatatlan éhségét és felesége utolsó életerejét is elvette. Magában azzal magyarázta, mindent a fia érdekében tesz. A fiú eleinte nem akart apja nyomdokaiba lépni de mikor anyja meghalt olyan keserűség lett úrrá rajta hogy engedett az erőszaknak. Az apja azt ígérte neki, olyan hatalmas erőt képviselnek majd ketten hogy anyját vissza tudják hozni az élők közé. A fiú elhitte és egyre több gonosz varázslatot tanult. Azon a napon amikor a lányt meglátta a tónál, az egész gondolkodásmódja megváltozott.  Az apja valahogy idegennek tűnt már számára.

Telt az idő.

Amióta találkozott a a lánnyal, szinte minden éjjel álmodott anyjával. Olyan valóságosan szól hozzá, még igaz is lehetne. De apja azt mondta, ne higgyen az álmokban. Azok csak megtévesztik.

Minden nap a tónál várt, hátha megjelenik az aranyhajú szépség. Már az is eszébe jutott hogy csak képzelődött. De most ott van tőle pár méterre ez a csoda, ha utána ered meg is érinthetné. A lány a vízen megy. Nem hitt a szemének. Döntött és elindult a nyomában. Nehéz volt követni de sikerült jól megfigyelni minden lépést. Fura érzés járta át amikor az első pár métert megtette. Pillanatra azt hitte anyja nevetését hallja de aztán lekötötte figyelmét a koncentrálás. A lány megbabonázva haladt. Semmit nem érzékelt csak lépkedett. Amikor a szigetre ért, aléltan rogyott le a fűre A fiú gyors ugrással mellette termett, felemelte fejét és halkan rémülten szólítgatni kezdte.

Pár pillanattal később a sűrű bokrok és fák takarásából fura teremtmények jöttek elő és körbevették őket. Manók, tündérek, apró zöld színű kis emberkék, lebegő átlátszó lények. A fiú valami varázsigén kezdett gondolkodni amivel magához téríti a lányt, de semmi nem jutott eszébe. Egyszerre különös érzése lett. Azt vette észre hogy valami elkezdett nőni a homlokán. Nagyon fájdalmas volt. Odakapott kezével és iszonyodva jött rá, szarva nőtt. A körülötte álló lények nem kevésbé voltak meglepettek, hiszen ilyesmit még sosem láttak csak hallomásból ismerték a varázslatot ami ezt okozhatta.

Királynőjük aki rég eltűnt gyermekével együtt, sokáig dolgozott a bűbájon ami a szigetet megvédi a negatív erőktől. Ha valaki mégis idekerül és gonosz erővel bír, azonnal felismerhető lesz mert bőre elkezd zöldülni, és szarva nő. Varázserejét pedig elveszti. Mindenki döbbenten állt és nem is sejtették mi ilyenkor a teendő. Hosszú ideje nem lépett senki idegen a földjükre és nem tudták mit kellene tenni. Halandó ember nem igen ismerte a sziget helyét, csak pár kivételes képességű varázsló, létezését is csak mesének tartották. Maguk között   Seholsziget néven emlegették.

Lassan a lány ébredezni kezdett. Iszonyúan égette a lánc a bőrét. Legszívesebben letépte volna. Ahogy kinyitotta a szemét, a keze megállt a levegőben, szeme kikerekedett és meglepve vette szemügyre a körülötte állókat. A medál a nyakában megemelkedett és lágyan kibomlott. Csodálkozva nézte, hiszen eddig semmilyen eszközzel nem tudták levenni róla. Fényleni, lüktetni kezdett, a benne lévő gyöngyszem pedig egyszer csak kivált a kristályból és gyémántos ragyogásba kezdett. A tündérek meglepve álltak, a fiú és a lány nem kevésbé. A madarak is megérezték a feszültséget és csendben maradtak. Hirtelen az ismerős dallam csendült fel majd abbamaradt. A mellettük lévő tisztáson egy aranyló fénybe burkolózott teremtmény kontúrja tetszett megjelenni. Amikor a manók és a tündérek meglátták térdre ereszkedtek és boldog mosollyal köszöntötték a nőt. A lány lassan ismerte fel, de mikor megvilágosodott felpattant és az asszony nyakába ugrott. Az édesanyja volt az. És akkor mindent megértett. A dallamot amit annyit hallott, amik útjelzői voltak életének. A tudást amely ott lapult mélyen benne, jól elrejtve nehogy felhívja rá a figyelmet. Minden fájdalom, minden szenvedés csak azért volt hogy olyan ember legyen belőle amilyen lett, becsületes tiszta lelkű. Megtört az átok amit egy öreg banya küldött rájuk amikor édesanyja elkergette a szigetről mert túlságosan mohó volt és rossz szándékkal közeledett az ott élők felé. Édesanyja akit Kyriának hívtak rögtön elkezdett a védelmező bűbájon dolgozni hogy a világukat megmentse.

Mikor az öreg boszorkány rájött hogy nem tud visszajutni a szigetre, elővette a hajtincseket amiket még régebben lopott Szilajlától és Kyriától és végzetes bűbájt bocsátott rájuk.

Az asszonyt medvévé változtatta és mindkettőjüket az erdő elhagyatott zugába vitette szolgálóival akik a szigeten bújtak meg.

Addig kellett az anyának és lányának száműzetésben élni amíg a medve fel nem áldozza életét a lány védelmében. Utána sem segítheti, csak saját magát menekítheti meg  ha tiszta szívű marad a szenvedések után is és visszatalál a szigetre. Anyja nem fedheti fel magát előtte különben mindketten meghalnak. Egy időben kellett visszajönniük, a sziget lakóinak segítsége nélkül.

Mivel Kyria jó előre megérezte hogy valami készül ellenük, egy barátot kért meg, hogy majd a megfelelő időben vigye el a talizmánt fehér madár képében és tegye le a sziklára. Így találta meg a lány a láncot.

A régi barát aki segített, a fiú, Keinu édesanyja volt. Ő még akkor költözött el a szigetről amikor hozzáment a gonosz varázslóhoz. Halála után, ami nem volt igazi halál, tündérként visszakapta életét de madár képében kellett élnie addig amíg az átok aminek feloldásában részt vett, meg nem törik.

A nagy örömben megfeledkezte Keinuról. A lány izgatottan kezdte keresni de sehol nem találta. A fiú ahogy észrevette magán az ijesztő változást nagyon megrettent és szégyenében elbújt egy fa mögé, onnan figyelte a fejleményeket. Ahogy nézte a lányt és édesanyját, fájdalom járta át szívét. Az ő édesanyja jutott eszébe. Észre sem vette ahogy pár könnycsepp legördül az arcán.

Egyszer csak a háta mögül csilingelő hangot hallott. Rémülten fordult meg és a látványtól lélegzete is elakadt. Az édesanyja állt előtte. Olyan gyönyörű volt amilyennek soha nem látta addig. Kővé váltan bámult és nem tudta képzelődik-e vagy tényleg jól lát.

Az édesanyja elindult felé. Szánakozva de boldogan nézett fiára akinek addigra már fonnyadt rút zöld lett a bőre és két hatalmas szarv állt ki fejéből. Boldogan ölelték egymást, zokogva fonódva egymás görcsösen kapaszkodó karjába.

A többiek észrevették őket. Köréjük gyűltek és döbbenten nézték a furcsa párost.

Kyria szólalt meg leghamarabb.

- Drága barátnőm! Hogyan tudnám meghálálni neked amit értünk tettél. Kérj tőlem bármit, megteszem!

A nő kibontakozott az ölelésből és esdeklő arccal fordult barátnője felé.

- Ments meg a fiamat kérlek, tedd meg nekem! Vedd le róla az átkot könyörgöm!

- Nem tehetem. Amikor a bűbájt kitaláltam, annak az is a része volt hogy én soha nem oldhatom fel. Nagyon sajnálom!

A királynő és vele a többiek lassan elindultak a Holdkőpalota felé, ahol a tündérkirály élt és ami régen nekik is otthonuk volt. Ahogy odafelé haladtak egyre többen csatlakoztak a kis társasághoz. Vidám és izgatott ricsajjal haladtak, kimondhatatlan boldogsággal szemükben és szívükben. Kedvesen érintették meg úrnőjük haját tiszteletadásuk jeléül, és ettől az érintéstől egyre fényesebben ragyogott az előttük álló palota. Mire odaértek, már száznál is több manó és tündér haladt velük csacsogva vidám szárnycsapásokkal vagy éppen ugrándozva.

Az öreg tündérkirály szinte ki sem lépett a palotából mióta lánya és felesége eltűnt. Magához rendelt már mindenkit aki a varázsláshoz értett, kipróbált minden varázsigét, de haszontalannak bizonyult minden. Ő maga nem indulhatott keresni szeretteit mert tudta ha elmegy a szigetről az azonnal semmivé lesz. Csak ült kristálytrónusán és szomorkodott. Haját és szakállát azóta a nap óta nem vágta le mióta a tragédia történt. Mindkettő a földig ért de nem bánta. Enni alig evett, olyan vézna volt hogy ülni alig bírt. Földi lény nem is húzta volna már ilyen sokáig, de mivel a szolgálók néha beleerőltettek pár falat tündekenyeret az életben tartotta.

Hangokat hallott kintről. És mintha a palota is fényesebb lenne. De már remélni sem mert. Mióta a királynő nem élt itt mindenki nagyon hallgatag lett a fények pedig egyre fogytak. Lassan felállt, botjába kapaszkodva az ablak felé indult. A palota hatalmas ablakai pókselyemből szőtt függönnyel voltak díszítve. Legyintett egyet kezével a függöny szétnyílt, és nagyon meglepte az édes dallam ami kintről hallatszott. A király az ablakhoz érve bénultan állt, nem hitt a szemének. Szolgálóért kiáltott és amilyen gyorsan csak tudott lement a lépcsőn. Mikor a tekintetük összeért feleségével és felismerte a gyönyörű fiatal lányban gyermekét, olyan örömkönnyek kezdtek el potyogni szeméből amilyet még nem látott tündérföld.

Valamennyi könny aprócska gyönggyé vált, felemelkedett és szemkápráztató ragyogással eltűnt a palota ablakai mögött. Olyan fénybe burkolva a tündérek e szent helyét amilyet földi ember szeme el sem bír. Ez volt a titka a sziget fennmaradásának. Minden nevetés, örömkönny és minden jó cselekedet aprócska gyöngy formájában a palota gyönyörűséges termeibe került, kisugározva a sziget felé erejét. Olyan végtelen szeretettel és varázserővel látva el otthonukat ami lehetővé tette hogy a tündéreknek csak gondolniuk kellett arra amit szeretnének és az azonnal valóra is vált.

A királynő és a gyermek eltűnése és a király gyásza szomorúságot hozott mindenki szívébe.  Emiatt lassan de menthetetlenül veszélybe került az egész tündérország. Kevés idő kellett volna már csak ahhoz hogy végleg elsötétedjen a sziget és az ott lakók örökre elaludjanak. De ez a nap meghozta számukra az élet új lehetőségét.

Keinu és édesanyja távolról követték a kis csoportot és ámulva nézték a palota feléledő, szikrázó ragyogását. Szívük mégsem tudott teljesen megtelni ezzel a fénnyel.

Szomorúan összenéztek és visszafordultak. Leültek a fa tövében, ahol nem sokkal korábban találkoztak, és jó ideig csak hallgattak. Az asszony szólat meg legelőbb.

- Gyermekem. Elmegyek a királyhoz és addig könyörgök neki, amíg nem ígéri meg hogy  segít megtalálni a varázslatot a bűbáj feloldására. Ha kell elindulok a nagyvilágba és addig meg sem állok míg valaki nem mondja meg mit tehetek. Nem engedhetem meg hogy így éld le az életedet! Te jó fiú vagy! A szívedben jó maradtál csak a bánat vitt el egy másik útra és apád könyörtelen és kitartó akarata és hazugságai. Nem ezt érdemled.  Még az is lehet, hogy ha elhagyod a szigetet visszakapod a régi külsődet.

- Édesanyám. Nagyon hálás vagyok, de megérdemlem a sorsom. Te nem hagyhatod el a szigetet, mert azon kívül nem létezik számodra élet. A szerelmem is itt van bár tudom hogy soha nem lehet az enyém. Majd találok egy barlangot ahol meghúzom magam. Senki nem vár engem a másik világban és úgyis csak utánatok vágyakoznék. Döntöttem. Maradok. Inkább itt élek köztetek rémként mint amott megkeseredett haragos emberként.

Sírva borultak egymás nyakába. Nem tudták mi vár még rájuk de abban biztosak voltak, örökké együtt maradnak.

Eltelt egy év. Lassan mindenki megszokta a fura zöld figurát aki jó  távol egy apró barlangban bújt el. Naponta meglátogatta édesanyja és órákig sétáltak az erdőben. A fiú megnyugodott és őszintén elfogadta sorsát. Anyja segítségével varázslatokat tanult amivel az erdő kis teremtményeinek, állatainak segített oly sokszor.

A király, hogy megünnepelje szerettei hazatérésének évfordulóját bált tervezett. Mindenki hivatalos volt. Keinu is. Eleinte hallani sem akart róla, de édesanyja addig kérlelte hogy egy idő után már nem tudott ellenállni.

Nagy izgalommal készült az egész sziget az eseményre. A tündérlányok káprázatos ruhakölteményeket készítettek maguknak. A tündefiúk csak nevettek ezen, de titokban mindegyik nagyon ki akart tenni magáért. Nem választott még férjet ugyanis Silajla. Nem tudta elfelejteni a szerelmét. Megrémítette ugyan az új külseje de eldöntötte csak ő lehet a férje. Ha kell egy varázslattal saját magát is átváltoztatja zöld szörnnyé és akkor biztosan nem szabadkozik majd a fiú. Örült hogy nehezen de rá tudta őt venni édesanyja hogy eljöjjön a bálba. Ott majd kiáll, és elmondja az egész vendégsereg előtt titkos tervét.

Eljött a nagy nap. A palota fényesebb volt mint valaha. A mennyezet alatt lebegő megszámolhatatlan gyöngyszem a drágakövek és a csillogó szemek mind emelték ezt a káprázatos fényorgiát s egy hatalmas burát vontak az egész sziget köré.

A termek pompázatos látványt nyújtottak. Manók és tündérek százai napokig varázsolták a szebbnél szebb virágokat, kristályokat, azok meghazudtolva minden fizikai törvényt lebegtek forogtak szétszórva mindenfelé szikrázó fényüket. A boldogság és a szeretet annyi fénygyöngyöt fakasztott hogy azoktól a palota mennyezete már nem is volt látható.

Mindenfelől izgatott csacsogás, nevetés hallatszott. A szolgák is előszedték legszebbik ruhájukat, kifényesítették hegyes orrú cipőcskéjüket, és fejükre húzták kedvenc vicces sityakjukat.

A királylány szíve úgy kalapált hogy majdnem kiugrott a helyéről. Próbálta mély lélegzetvétellel csillapítani izgalmát, de sehogy sem sikerült. Nem is akarta igazán hiszen mámorító érzés volt arra gondolni hogy ma végre szint vallhat, és szerelme karjaiban nyugodhat meg. Eddig senkinek nem beszélt tervéről, nem akarta hogy bárki is befolyásolja döntésében. Rengeteget gondolkodott a parkban a fa alatt üldögélve, az ágyában éjszakákon át álmatlanul hánykolódva. Bízott abban hogy szerelmének ereje legyőzi aggályait a fiú külsejét illetően és hogy az nem utasítja majd vissza. Arca kipirult, keze remegett. Még egy utolsó pillantás a tűkörbe és indulhat. Káprázatos látványt nyújtott. Haja aranyzuhatagként omlott vállára, szemei felülmúlták az ég ragyogó kékjét, az arcán megjelenő pír pedig csak fokozta ezek összhatását. Egyszerű fehérarany ruhát viselt ami tündeselyemből készült, cipője fehér brokát. Testét, nyakát semmilyen ékszer nem díszítette, bámulatosan szép volt a maga egyszerűségében.

A folyosókon haladva szülei szobája felé az ott haladó szolgálók is ámulattal bámulták és ő kedves mosollyal hálálta meg elismerő pillantásaikat. A szerelem tette ilyen széppé. És persze a szíve, az a végtelen jóság ami eredendően benne lakozott.

Nagyot sóhajtott és éppen akkor ért szülei szobájához amikor meghallotta a harsonákat ami a bál kezdetét jelentette. A királyi pár méltóságteljesen, teljes uralkodói pompájában lépett ki a szobából. Együtt indultak hát a zene irányába.

Ahogy a terembe léptek, hirtelen mindenki elcsendesedett és feléjük fordult, majd fejüket mélyen lehajtva térdre ereszkedtek. A harsonák örömdallammal köszöntötték az érkezőket. Érdekes nem mindennapi társaság gyűlt össze. Volt pár meghívott az emberek közül is akik életükkel és hűségükkel hosszú ideje elkötelezték magukat a jó varázslat mellett. Itt volt az erdő összes fura teremtménye, tündérek, törpék, manók. Az unikornisok és az erdő többi állata és különös szerzeménye a palota kertjében kaptak helyet, de a hatalmas kétszárnyú ajtó sarokra nyitva állt így lehetővé tette hogy a benti történéseket kintről is figyelemmel kísérjék. Éjjel tizenegy óra volt, ennek dacára az egész sziget nappali fényben pompázott.

Az uralkodó család elfoglalta helyét az emelvényen álló kristálytrónuson.  A király intett, a zenészek pedig belekezdtek. A muzsika szólt de senki nem mozdult. Várták hogy a királyi pár kezdje el a táncot. Azok összemosolyogtak és légies mozdulattal a táncparkettre léptek. Mindenki ámulattal nézte őket. Csodaszép pár voltak a táncuk pedig leírhatatlan. A király is levágta régen szakállát, és mióta felesége hazaért, mintha éveket fiatalodott volna. A lábuk szinte nem is érintette a talajt. A többiek is kedvet kaptak és lassan megtelt a táncparkett táncoló lebegő alakokkal.

Egyszer csak a zenészek egymás után tették le hangszereiket és döbbent csend lett. A tömeg lassan szétnyílt, helyet adva a határozott léptekkel közeledő fonnyadt-zöldbőrű, homlokán ronda szarvval éktelenkedő alaknak. Eddig az utolsó sorban állt, köpenye kapucniját mélyen fejére húzva, jól eltakarva így arcát. Most egyenesen az emelvényen ülő Szilajla felé lépkedett. Ő maga is meglepődött de tudta ez az utolsó alkalom hogy megvallja szerelmét hiszen kérők hada jött erre a bálra. Ő akart lenni az első. Az első? Az egyetlen szeretett volna lenni, ez volt minden vágya. Amikor a lány észrevette a lélegzete is elakadt. Gépiesen felállt és önkéntelenül indult a fiú felé. Nem gondolkodott csak vitték a lábai. Amikor elé ért egyszerre kezdtek mondandójukba. Izgatottan felnevettek, Keinu felkapta és pörögni kezdett karjában a lánnyal.

Mikor elszédülve megálltak, finoman letette a földre az önfeledten kacagó lányt és egy pillanattal később megrémült a lány döbbent arcát látva. Az csak állt eltátotta száját a fiúnak pedig úgy kellett utána kapnia mert majdnem hátraesett. Először nem értette mi történt de aztán meghallotta a körülöttük álló izgatott sugdolózását és megértette. Elmúlt a varázslat, visszakapta régi külsejét. Megragadta a még mindig megkövülten álló lányt, magához ölelte és végre mohón de leheletfinoman ajkát a lány ajkára tapasztotta.

VÉGE

Szála Gabriella

2011.november.