A tél ajándéka

  A kicsinyke falut, s körötte az egész tájat, szürke köd borította, kéjesen elnyújtózva azon végtelen messzeségben, megálljt kiáltva a nap erőlködő fényének. A fák csendben szipogtak, dús koronájuk rég odavan, a madarak vagy elvándoroltak, vagy máshol kerestek maguknak rejteket a hideg miatt. Néhol a fagy elől a faluba menekülő, rekedt varjú verte fel a csendet kirikoltva a világnak károgó hangján, sebtiben szerzett hatalmát a kertek felett. A virágok aludtak, a szerencsésebbek félájultan új tavaszról álmodtak, mások örök álomra szenderültek. Hiába kelt ma fel a nap nem emelik már az ég felé szirmoktól ékes koronájukat és nem osztják fűszeres illatukat adakozón mindenkinek, aki csak arra jár. Csendben adták meg magukat a sorsnak.

  Ez a ragacsos, szürke, színtelen táj a rövidke vacogtató nappalok a hosszú sötét csillagtalan éjjelek, semmi izgalmasat nem hoztak a falu egyszerű életébe. Mozgás is csak a kéményekből felszálló vékony füst erőtlen, bátortalan táncában volt fellelhető. Aki csak tehette jó korán a házba húzódott s hálásan nézte a kályhában parázsló tűztáncot, átadva magát annak bódító, andalító varázsának.

Nincs munka a mezőkön, földeken így korán térhet nyugovóra mindenki, sokan mégis visszasírják a dolgos nyarat a tavaszt, annak buja vadságával, színkavalkádjával az összes verejtékes, embert próbáló munkájával együtt. Ha legalább esne a hó, gyönyörködhetnének a tél vakítóan fehér bársonybundájában, de erre nem sok esély látszott. Csak a fenyők álltak rendíthetetlenül az erdőben s néhány udvaron büszkén, délcegen, örökkön zöld egyenruhában, kevésbé szerencsés társaik pedig a meleg szobákban, pompás halálra ítélve, Karácsony szent napjának tisztelegve.

  A házak ablakából meleg fény szivárgott, erőtlenül utat vágva magának a közeledő éj sötét masszájába, megbontva ezzel az éjszaka tökéletes feketeségét. Bent csészében gőzölgő, meleg fűszeres tea és omló kalács édes illata csábított kicsit és nagyot az asztal köré. Az apa büszkén figyelte gyermekét és mosolyogva nézett félre, mikor a fiú az ima előtt félve csent a még forró de oly hívogató kalácsból.

Vacsora után a pislákoló gyertya fényénél az apa meleg hangon olvasott még kicsit a bibliából, majd látva gyermekének lecsukódó szempilláit, intett feleségének aki aztán ölébe vette az apró gyermeket s lassan, óvatosan fektette le puha ágyába, nehogy az felriadjon.

Az asszony nagyon fáradt volt, szívesen pihentette volna már meg fáradt hátát de egyszerűen nem tudta szemét levenni a csöppségről. Bármeddig nézte úgy érezte, nem tud betelni vele.  Magában hálát adott Istennek az életért a gyönyörű gyermekért, felejtve kínt, éhezést, minden rosszat s megújult reménnyel, boldog mosollyal ajkán kívánt gondolatban az egész világnak jó éjszakát.

  Eljött a reggel. A tél jómaga is annyira fázott, hogy elővette féltett, vakítóan fehér bundáját s gyengéden bebugyolálta abba a tegnap még ködtől szomorkásan ásítozó, unalmas tájat.

Valóra vált hát oly sok ember álma. Fehér Karácsonnyal ünnepelhetnek az idén. Ahogy a fiúcska az ablakból ezt észrevette, izgatottan, mezítláb rohant az ajtó felé de édesanyja fürgén elkapta és gyorsan ráadta meleg kiscsizmáját és kabátját. A puli is boldogan rohangált és csaholt. Itt-ott alig látszott ki a hóból. Amikor meglátta, hogy nyílik az ajtó, rohanva vitte a hírt a ház népének s a tetőről hirtelen lezúduló hó, teljesen betakarva, új gúnyát szabott bozontos alakjára. Először mindenki megijedt, de látva, hogy nincs baj nagyot nevetettek, a puli pedig boldogan csóválva farkát megrázta magát s hálásan csaholva köszönte meg a törődést, amikor a szorgos kezek újra házőrzőt varázsoltak belőle.

A férfi, aki egész évben méltóságteljesen járt s kelt az udvarban, tudtára adva ezzel mindenkinek, hogy ki az úr a háznál, bajsza alatt óvatos mosollyal csetlett-botlott a nagy hóban s mikor halotta gyermeke önfeledt kacagását s látta felesége hálás pillantását, olyan eséseket mímelt tettetett bosszúsággal, hogy a gyermek s anyja szeméből patakzott a könny a nevetéstől. A kutya boldogan ugrált körülöttük ő sem akart kimaradni ebből a vidám játékból. Örömük a napot is ragyogásra bírta, s az olyan káprázatos fényeket varázsolt a tegnap még szürke tájra hogy a jó Isten is magállt egy pillanatra, lenézett s látva ezt aZ örömöt elégedetten és büszkén húzta ki magát.

  Így hozott ez a borzongatóan hideg reggel, összes fagyos mosolyával melegséget mindenki szívébe s zárta be azt oda felejthetetlen, örök emlékként.

Budapest, 2010. október 22.

Szála Gabriella