Kis Ilonka

  Ilonka nyúlánk kis kamaszlány volt. Kék szeme, szőke haja szebb volt az átlagnál, de szakadt ruhája és véznasága miatt inkább sajnálatot ébresztett az emberekben, mint csodálatot.

Régóta álldogált már a házuk mögött. Meztelen talpa a sárba süllyedt, s ő önfeledten merült el lábujjainak játékában, ahogy azok a sárral incselkedve újra és újra vékony csíkban engedtek utat a ragacsnak. Ez végtelen elégedettséggel töltötte el. Napok óta esett már az eső de a rossz idő sem ronthatta el kedvét. A fiú, aki régóta ólálkodott már körülötte, a templomból kifelé jövet végre megszólította és megbeszélték hogy találkoznak.

  Az ifjú a környék leggazdagabb urának fia volt, vele egykorú kamasz. A szomorú szeme tetszett neki leginkább. Talán azért, mert az a saját tekintetét tükrözte vissza. Sokszor látta már a templomban a szüleivel, néha összenéztek de még köszönni sem igen mertek eddig egymásnak. Olyan zavarban volt, mikor István megszólította, hogy mostanra már nem is emlékezett hány órára beszélték meg a találkozót.

Ilonka reggel anyjának segített kicsit, és ahogy csak lehetett már rohant is a megbeszélt helyre. Más dolga úgy sincs. Iskolába nem járhat, anyja nem engedi. Az ólból elfogytak az állatok még a télen, azzal munka ezért nincs, s anyját a legkevésbé sem érdekli a kert, ahol tavaly még pár dolog megtermett, de idén a természet megbosszulta a hanyagságot, és csak a gyomnak engedett utat. Anyja az uraságnak mosott, ebből tengődtek valahogy.

Nagyon izgult, de lecsillapította ijedt szívét, és magán erőt véve rendíthetetlenül várt lassan már két órája. Gyomra korgott, a tegnap esti zabkása emléke oly régi volt, de szíve zakatolása elfeledtette vele ezt is. …egyébként meg volt már olyan máskor is, hogy nem evett fél napig, vagy tán egész nap.

  A messzeségből apró alak kezdett kibontakozni, és néha mintha megtorpanni látszana. Meg-megállt, visszafelé nézegetett, mintha félne tovább menni vagy attól tartana, hogy valaki követi. Lassan felismerte a fiút s ettől a lány úgy megijedt, hogy elkezdett a házuk felé futni. Hirtelen megállt, igyekezett összeszedni magát, és nyugalmat erőltetve magára lassan visszasétált. A szíve majd kiugrott, kiszáradt a szája, arca szinte lángolt, és legszívesebben elbújt volna. Megigazította kócos haját, száját kicsit megharapdálta, mert valakitől azt hallotta, hogy így szép piros lesz és izgatottan várta hogy a fiú odaérjen.

Így kezdődött ez a szerelem és tartott már vagy hat éve, titokban.

Amikor csak lehetett, találkoztak. Az évek velük szaladtak, és ők nem untak egymásra. Szerelmük egyre lángolóbb lett, aztán ahogy egyre telt az idő, már egy napot sem bírtak ki egymás nélkül. Úgy érezték a másik nélkül csak félemberek, mintha egy lélek két testbe született volna. Ha egymás szemébe néztek, megszűnt a világ körülöttük. Elmerültek a másik szemének szédítő, mámorító kékségében. Mintha testük s lelkük súlytalan ringatózásba kezdene, és csak lebegne a végtelen, öröknek vélt boldog érzésben. Semmi és senki nem tudta ebben megzavarni őket. Esőben, szélben, jeges fagyban összebújva sétáltak, csak az este sötétje kényszerítette őket hazatérésre, mivel a lány anyja nagyon dühös volt, ha szürkületre nem ért haza. Olyankor büntetésből egy-két napig ki sem engedte a házból.

  Lassan mindketten elmúltak tizennyolc évesek. A fiúnak évek óta kiszemelt menyasszonya volt, a lány mellől az anyja rémes természetével hál’Istennek mindenkit elvadított. Bár lett volna udvarló bőven. Ilonka ennek kifejezetten örült, hiszen így őszintén adhatta át magát annak a boldogságnak, amiről azelőtt soha nem hitte volna, hogy létezik. A fiú kényszeredetten engedett szülei unszolásának, s eltöltött néha egy-két órát a leendő menyasszonyával, de egyre azon járt az esze, hogyan tudna kibújni a házasság alól. Apja szigorával nem mert szembeszállni, anyja pedig gyenge szívére hivatkozva érte el nála, hogy ne mondhasson ellent akaratának.

  Eljött a tavasz, amit a lány már nagyon várt, hisz egész télen alig volt ételük és a tüzelő is fogytán volt. Mostanában reggelente fura érzése volt. Először azt hitte beteg lesz, de amikor nem lett se jobb, se rosszabb, eszébe jutott anyjának egyik beszélgetése egy falubeli asszonnyal, akiket alvást színlelve kihallgatott, s megbénította a felismerés. Áldott állapotban van. Évek óta erről álmodozott, de nem mondhatta el senkinek, a kedvesének sem. Neki azt a gazdag, kövér lányt kell elvennie. Mi lesz most ővele? Nem baj! Megszüli a gyermekét, és majd felneveli, hisz anyja is egyedül él. Ha neki sikerült, ő sem fog kudarcot vallani. …és amúgy is ráér még emiatt izgulni.

Végig sem gondolta ezt igazából mikor meghallotta az ismerős füttyentést, s rohant a ház mögé. Anyja mostanában gyakran kérdezősködött hova szalad el olyan hirtelen, és ez sokszor veszekedésbe fulladt, de semmi nem érdekelte csak Istvánnal lehessen.

A fiú idegesen toporgott, nem is nézett a lány szemébe, majd lassan, akadozva belekezdett mondandójába.

A hírre döbbent, néma csend volt a válasz. Csak egy kutya dühös csaholása hallatszott a távolból, majd a gazdája mérges káromkodása. Az állat felnyögött és utána már nem ugatott.

A lányt mintha pofon ütötték volna, percekig meg sem tudott szólalni. Kitűzték a fiú esküvőjének napját. Pár rövidke hét múlva vége mindennek. Már a templomban is kihirdették. Ilonka kényszeredetten elmosolyodott, valamit motyogott, arcon csókolta Istvánt, sok boldogságot kívánva és arról hebegve, hogy mindketten tudták eljön ez az idő, és félholttá válva a záporozó könnyektől alig látva visszarohant a házba. István sokáig állt még ugyanott, a döbbenet, a csalódás, a félelem megbénította s észre sem vette, hogy eleredt az eső. Azt hitte, hogy a lány átöleli majd, és sírva kéri, hogy szöktesse meg és ne vegye el azt a másikat. Azt nem is sejtette, hogy ilyen könnyen elfogadja a helyzetet. Lehet hogy nem is szereteti? Nem, erre gondolni sem akart.

   Eltelt egy hét. A tavasz dacára szürke volt az ég, s a madarak inkább biztonságot adó fészkükben ültek összebújva, mintsem hogy kitegyék szép tollukat a ragacsos ködnek. Napsütésért kiáltott a táj.

Nem látták egymást azóta a kegyetlen nap óta, amikor ki kellett mondaniuk a rettegett igazságot. A lány a takarója alá bújva hol sírt, hol aludt kicsit, de aztán arra ébredt, hogy álmában is zokog és ez így ment már napok óta. Anyja hallotta, de úgy tett mintha nem venné észre. Magában örült. Sejtette hogy mi történt. A fiú apja, aki régen rájött annak titkára jó sok pénzt adott neki, akadályozza meg, hogy a fiatalok találkozzanak. Most elégedetten dőlt hátra rozzant karosszékében, mint aki jól végezte dolgát. Bár ez az érzés aligha volt ismerős számára, hiszen a jól végzett munka és ő, elég távol álltak egymástól.

A fiú rosszullétet színlelve a besötétített szobában feküdt, és a szomorúság lassan tényleg megbetegítette. Anyja próbált belé lelket verni de semmi nem segített. Eddig azt hitte a szív csak egyszer tud megszakadni, de az ő szíve újra és újra megszakadt, ha az utolsó találkozásukra gondolt. Tehetetlennek és szerencsétlennek érezte magát.

Egyszer csak gondolt egyet, kipattant ágyából, kapkodva felöltözött és magához vette az összes pénzt amit faládikájában talált. Sokáig nem lesz elég de majd eladja a gyűrűjét, amit a tizennyolcadik születésnapjára kapott, és abból szerényen de ellesznek valahogy. Keres majd valami munkát, és aztán idővel csak megbékélnek a szülei és elfogadják a döntését. Gondolatban elköszönt tőlük, lóra pattant és a lány háza felé vette útját. Ilonka mintha megérzett volna valamit, az udvaron állt. Ahogy a fiú odaért, szó nélkül nyújtotta kezét a lány felé, aki kérdezés nélkül pattant fel a lóra, egy búcsúpillantást vetett a házra.

A nap is kisütött, a madarak végre kimerészkedtek fészkükből, mámorító, fűszeres illat járta át a rétet. A ló kitett magáért szinte repült, de a fiú lelassította, szeretett volna beszélni a lánnyal. Szerette volna megölelni, a szemébe nézni, látni a lány örömét. Ilonka szinte magán kívül volt a boldogságtól. Alig tudta elhinni, hogy a fiú megszöktette. Most már csak jó történhet vele. Ha István vele van, semmi baj nem érheti.

  Mögöttük hirtelen egy lovas tűnt fel, aki egyenesen feléjük tartott. Messziről látszott igyekezete, a nyeregben teljesen előre dőlve őrült vágtára kényszerítette lovát. A birtok intézője volt. Gazdája azzal bízta meg, hogy tartsa szemét a fián. Mivel az napokig ki sem bújt a szobájából, nem gondolta, hogy bármit is tervez, így nem állt készen a lova hogy azonnal utána induljon. Szerencsére tudta hol keresse a fiút. A lány házához érve még látta őket, ahogy távolodnak Megijedt hogy a szerelmesek eltűnnek a szeme elől, így gyors vágtába kezdett nem kímélve az állatot, majd előkapta puskáját, hogy egy lövéssel megijessze őket. Célzás nélkül lőtt. A ló egy pillanattal azelőtt hogy a fegyver eldördült volna, hirtelen megtorpant, lovasán nagyot rántva. Hatalmas dörrenés rázta meg az addig oly békés tájat. A kegyetlen hangot szívet tépően visszhangozta a messzeség. Az intéző amint visszanyerte egyensúlyát, szemével azon nyomban keresni kezdte a párt. Amit látott szinte teljesen megbénította. A fiú tehetetlenül fordult le e lóról. A lány megrántotta a kantárt, hogy megállítsa a lovat, és rémült sikoltással ugrott le a földre. Lerogyott ájult kedvese mellé és sírva, könyörögve próbált életet lehelni belé.

  Lassan odaért az intéző is, fejében őrülten kavargó gondolatokkal. Lelőtte a gazdája fiát. Az uraság puszta kézzel fogja őt megölni, ha megtudja. Gyorsan ki kell találnia valamit. Majd azt mondja, hogy szem elől vesztette, és senki nem is sejti meg soha, hogy ő tette. De mi legyen a lánnyal? Körülnézett. Sehol egy teremtett lélek, azonnal kellett cselekednie. Felemelte puskáját. A lány mintha megérezte volna. Könyörögve még a gyilkos szemébe nézett, kezét védelmezőn hasára tette, de a következő pillanatban élettelenül rogyott szerelme mellé. A férfi bénán állt. Fel sem fogta mit tett. Bánta, hogy aznap felkelt a nap.

Síri csend lett úrrá a tájon. A kevés napsütésért hálásan csicsergő madarak rémülten kerestek most maguknak búvóhelyet a fák még zsenge levelei között. …és akkor újabb fájdalmas kiáltás hasított az égbe.

  A fiú magához tért, és félájultan a lány fölé hajolva sírva, csókolgatva próbálta feléleszteni. De Ilonka nem moccant.

Az ifjú már nem érezte a vállába fúródott golyó okozta kínt, csak a mellkasában égő fájdalmat, miközben átkozta szerencséjét amiért életben maradt. Sajgó lelkébe örök fogadalmat vésett a kín. Soha senkit nem fog szeretni, és gyászban éli le egész keserves életét. Abban a pillanatban megkondult a harang az öreg templomtoronyban, hogy reggeli áhítatra hívja a bűnös lelkeket. Ezzel pecsételve meg az ifjú keserű fogadalmát.

  Ragyogó napsütésre ébredt a kis falu, az emberek mégis szomorúan bandukoltak az öreg temető felé. Lélekharang hangja hívott. Ma temetik Kis Ilonkát és vele együtt a reményt is, hogy szegény s gazdag között szerelemből házasság lehet. A szegény ember éhesen születik, és éhesen is hal meg.

  Pár ember volt a sír körül. A gyászoló anya az ütött kopott koporsó mellett áll. Nem sírt de elszomorította a tudat, hogy öregségére egyedül maradt. Az ura már régen elment. Most elment Ilonka is, és ahogy a kicsiny fejfára nézett egy könnycsepp az ő szemében is megjelent. Pár sor állt rajta:

„Itt nyugszik Kis Ilonka,

élt 18 évet

1860-1878

Béke poraira.”

Valaki úgy gondolta, hogy nem érdemel többet. 

Az ifjú meggörnyedt háttal állt apja mellett. Ott állt messzebb egy fa alatt elrejtőzve az intéző is, tettének sebével lelkében, örök bujdosásra kárhoztatva.

A rövid szertartás után az emberek a pappal az élen lassan vánszorogtak hazafelé. A fiú még mindig nem mozdult. Az apja is elindult lassan az emberek után.

Mikor István egyedül maradt, zokogva borult a sírra. Siratta kedvesét, az életét és akiről nem is tudott, egyetlen gyermekét.

 Évek teltek. A falubeliek egyre kevesebbet emlegették Ilonkát. A fiú szülei nem siettették a nősülést, hagyták őt gyászolni. A menyasszony azonban egyre türelmetlenebb lett és lassan el kellett dönteni, hogyan tovább. Legyen hát, gondolta a fiú. Neki már úgyis mindegy. Legalább a szülei vágya teljesül és őt végre békén hagyják.

Esküvőre készült a vidék apraja, nagyja. Sült hús, húsleves, és fűszeres sütemény illata szállt a levegőben. A környék összes kutyája ott ólálkodott hátha megkönyörül rajtuk valaki, és odavet legalább egy lerágott csontot. Napok óta lázban égett mindenki, ez volt a legnagyobb esemény hosszú-hosszú ideje. Az úr kitett magáért és meghívta az egész falut a lagziba. Talán így akarta kifejezni együttérzését a történtek miatt.

A templomban összegyűlt a násznép. A lelkész hangja nem volt ma olyan érces, mint máskor. Az eltelt hosszú idő ellenére is élénken emlékezett még arra az egyszerű, rövidke temetésre pár éve, ahol ez az ifjú siratta kedvesét. Gyorsan összeszedte aztán magát, megköszörülte a torkát, és elkezdődött a szertartás. A párra nézett. A menyasszony szeme csillogott de a fiú merev tekintete semmilyen örömteli érzésről nem árulkodott. Beszélték a faluban, hogy búskomor lett, de azt hitte mostanra megbékélt a sorssal és megtalálta a boldogságot a menyasszonya mellett. Ennek azonban semmi nyomát nem látta ebben a tekintetben.

Amikor a fiú kimondta az igent, a szomszéd falu lélabban a pillanatban megszólalt a lélekharang.

Budapest, 2010. l0. 10.

Szála Gabriella